Amikor a következőhöz hasonló történetet hallok, vagy olvasok, eszembe jut, hogy minden relatív. Relatív az, hogy mennyire szegény, szerencsétlen, vagy beteg az ember. Relatív az, hogy mennyit szenvedünk. Ha példának okáért átszúrom a kezemet egy késsel, nem halok bele, de abban a közösségben, környezetben ahol élek nem túl szokványos, súlyos eset. Azonban álszentség lenne, ha ezért sajnáltatnám magam, vagy megengedném magamnak, hogy ez a kis sérülés legyengítsen, hisz rengetegen vannak olyan emberek, akik ennél sokkal többet szenvednek/szenvedtek.

Fotó: euromaidanpress.com.

Vadim Svyrydenko képzett ember, egészségügyi és gazdasági diplomával is rendelkezik, és a háború előtt a Moskovski Komsomolets nevű orosz napilapnál dolgozott. Mikor megkapta behívóját, diszkrécióra törekedett, hisz tudta, felesége mindent megtesz majd, hogy távol tartsa a harcoktól.

Vadim egyetemi végzettségének köszönhetően felcserként csatlakozott az egészségügyi századhoz, és csakhamar Kelet-Ukrajnában találta magát. Ott eleinte ellenőrzőpontról ellenőrzőpontra vezényelték. Legelőszőr akkor vett részt éles helyzetben, mikor a chornukhynei lövöldözést követően civileket kellett ellátnia, ahol sebesült helyi parasztok fordultak hozzá.

Később már komolyabb krízishelyzetben is helyt kellett állni, amikor a teherautójuk Artemivszk mellett aknára futott. Több katona is megsebesült, három repeszt, egy pedig légnyomást kapott. Vadimnak gyorsan kellett ellátnia őket, aminek köszönhetően még időben korházba kerülhettek, így élve megúszták a véres kalandot.

Ahogy súlyosbodott a háború Vadim úgy szerzett egyre nagyobb és nagyobb harctéri tapasztalatot. A debalcevei „katlanba” vezényelték az egyik ellenőrzőponthoz. Éppen csak megérkeztek, és elhagyták a biztonságot nyújtó BTR-t, kilépve a szétlőtt, füstölgő roncshegyek közé, amikor hirtelen egy tanklövedék robbant fel mellettük. Vadim bekapott egy-egy repeszt jobb vállába és lábába is. Parancsnoka is megsebesült. A hét fős csapat épségben maradt tagjai gyorsan reagáltak, és visszarángatták sebesült bajtársaikat a BTR-be, és azonnal visszaindultak velük a debalcevei parancsnokságra, ahol az egészségügyi század is állomásozott, akik rendbe hozták Vadimot és parancsnokát. A szerencsének köszönhetően ő ezt is megúszta.

Még aznap este (február 16.-án) az összes sebesültet elindították Artemivszk felé. Két BTR-t – a könnyebb sérülteknek – és egy Uralt, meg egy Kamazt – a súlyosaknak – küldtek értük. Vadimot és parancsnokát is felrakták a konvojra, melyet útnak is indítottak. 5 kilométer megtétele után a menetoszlop hirtelen megállt. Vadim nem értette mi is történik valójában, és csak információ foszlányokat tudott kivenni abból, amit az őket szállító katonák üvöltöttek egymásnak.

A konvoj rossz irányba ment és ellenséges területre keveredtek. Egy pillanatba sem telt bele és iszonyatos lövöldözés kezdődött. Vadimot az utolsó járműben helyezték el, ami azonnal tolatni kezdett. Elmenekülni sajnos nem tudott, mert pár méter megtételét követően aknára hajtott, ami irtózatos robajjal robbant szét alatta. Vadim légnyomást kapott, szinte alig látott és hallott valamit. Már felkészült, hogy szénné ég, de szerencséjére a konvoj parancsnoka kihúzta a lángoló járműből.

A csapaton pánik uralkodott el. Látszólag az összes jármű mozgásképtelenné vált, és körülöttük cafatokba tépett emberek fetrengtek mindenütt. Aknamezőre hajtottak.

Újra lövöldözés kezdődött és a sebesült, mozgásképtelen katonák száma, csak nőtt és nőtt. Vadim halotta, hogy az egyik katona azt mondja: az Ural motorja még működőképes, abba be lehet pakolni a sebesülteket és el lehet húzni onnan. Felpakoltak rá mindenkit és megpróbáltak elindulni, de ez a jármű is rátolatott egy aknára.

Vadim egyszerűen kirepült az Uralból. Földet éréskor annyira megsérült a háta, hogy képtelen volt felállni. A szintén sérült parancsnoka – akinek mind a két lába megsérült – odakúszott a pilótafülkéhez és pokrócokat húzott elő belőle, hogy azzal betakarózva melegedhessenek meg valamennyire a fagypont alatti hőmérsékleten.

Vadim képtelen volt segíteni társainak, akiknek halálhörgését és jajveszékelését egész éjszaka hallgatta. Hiába akart felállni, rögtön összerogyott és eszméletét vesztette. Mikor reggel magára eszmélt, már síri csend volt. Mindenki meghalt, parancsnoka is. Még az éjszaka folyamán széttárta karjait, és Vadim szem láttára kilehelte a lelkét, aki hallotta azt az utolsó leheletet. A hőmérséklet azon az éjszaka mínusz húsz fok volt.

Nem gondolt a halálra, felébredtek benne az állati ösztönök. A rendkívüli körülményeknek köszönhetően tudata leredukálódott, mozgása motorikussá vált, és a halottak között kúszva-mászva csak az járt a fejében, meg kell, hogy mentse saját magát. Havat evett, és a hátizsákokban lévő megfagyott ellátmányból próbálta meg visszapótolni fogyatkozó tartalékait, de hiába. Egyre gyengébbnek érezte magát.

Alvás közben nagyon nehéz álmok gyötörték, melyek után felébredni szörnyű volt. Megpróbált felállni, de három-négy lépést követően újra és újra összeesett.

A negyedik szabadban és fagyban töltött nap után, amikor Vadimra rátaláltak a Szakadárok (a DNR katonái) rádöbbent, hogy végtagjai elfagytak. Próbálta védeni kezeit a fagytól és szinte mindig a testéhez szorította azokat kivéve, amikor eszméletlen volt. Úgy látszik ez gyakran következett be.  Felemelte üszkös fekete kezeit, hogy megadja magát. A szeparatisták ráüvöltöttek, hogy álljon fel, de Vadim erre képtelen volt. Mikor ezt fogva ejtői tudtára adta, azt mondták neki másszon el a BTR-ig amivel jöttek. Mikor odaért megfogták, bedobták a járműbe, majd elvitték Donyeckig, ahol végre kapott valamilyen orvosi ellátást.

Még aznap este átadták az Ukránoknak – „inkább szenvedjenek ezzel a ronccsal ők”. Először Dnipropetrovszkba majd két nap után Kijevbe szállították, ahol megkapta a szükséges kezeléseket. Vödörszámra öntötték belé az antibiotikumokat, és a szepszist is át kellett élnie.

A fotón Vadim Svyrydenko látható.

Vadim rengeteg segítséget kapott az egész világból, és mindenkinek nagyon hálás. Állapota javul, és lassan vissza is térhetne a mindennapi élethez, ha nem lenne szüksége protézisekre. Bár az ukrán állam megígérte, hogy anyagilag is segíti felépülését, sok civil embertől kapott már pénzügyi támogatást is. Hrivnya és Euro adományszámlát is nyitottak a számára.

„Mindennél többre értékelem az emberi életet miután négy napot töltöttem a fagyban és elvesztettem kezem-lábam.” – mondta Vadim, akinek azaz álma, hogy teljes életet éljen, egész emberként dolgozhasson és önállóan készíthesse fel gyermekeit az életre.

By Szat

A bejegyzés Vadim Svyrydenko által a Censor.net-nek adott interjújából készült, melyet Vika Jaszynszka írt.